Lev Davidovics Landau (1908. január 22., Baku – 1968. április 1., Moszkva) szovjet elméleti fizikus, az Állami díj és a Lenin-díj többszörös kitüntetettje, Nobel-díjas.

A gimnáziumot már 13 éves korára befejezte. Ezután – mivel az egyetemre még nem vehették fel – egy évig közgazdaságtudománnyal foglalkozott, majd 1922-ben beiratkozott a Bakui Állami Egyetemre, ahol párhuzamosan két kurzusra járt: fizika-matematikai és kémiai szakra. Két évvel később átiratkozott a leningrádi egyetem fizika szakára, amelyet azután 1927-ben végzett el. 18 éves korában már dolgozatot publikált (a kétatomos molekulák spektrumáról). 1927-től Abram Ioffe keze alatt dolgozott a Fizikai-Műszaki Intézetben. 1929-ben rövid göttingeni és lipcsei kitérő után Dániába utazott és ott megismerkedett Niels Bohrral, akinél végül másfél évet töltött el s akivel szoros barátságot kötött. Innen Cambridge-be, majd Zürichbe utazott; ezután tért haza.

1932-1937 között a Harkovi Mechanikai és Gépgyártási Főiskola elméleti fizika tanszékét vezette. 1937-től 1962-ig a harkovi Fizikiai Problémák Intézetének elméleti részlegét irányította. Vezetése alatt az intézmény a Szovjetunió elméleti fizikai központjává vált; a Landau-iskola néven emlegették. Fő kutatási témája a szilárdtestek és az alacsony hőmérséklet fizikája volt. Tanítványával és barátjával, Jevgenyij Lifsiccel a teljes modern elméleti fizikát átfogó, tízkötetes könyvsorozatot írtak. E mű ma is a felsőfokú intézmények tanulóinak enciklopédiája. Kidolgozta az antiferromágnesesség elméletét, leírta a ferromágneses anyagok doménszerkezetét. 1934-ben - még mindig csak 26 évesen - külön disszertáció nélkül, kizárólag tudományos munkái alapján nyerte el a matematikai és fizikai tudományok doktora fokozatot.

1937-ben Moszkvába költözött, a Pjotr Kapica vezette Fizikai Problémák Intézetében az elméleti osztályt irányította. A másodrendű fázisátalakulásokkal foglalkozott, s megadta a szuperfolyékonyság elméleti magyarázatát. A sztálini Nagy Tisztogatás során 1938. április 27-én bebörtönözték, s a legjelesebb tudósok hiába kérvényezték szabadon bocsátását. Kapica ekkortájt fedezte fel a hélium igen alacsony hőmérsékleten fellépő szuperfolyékonyságát, s Sztálinnak írt levélben jelezte: egyedül Landau lenne képes megmagyarázni e jelenséget. A közbenjárás révén Landau 1939. április 29-én kiszabadult, s 1940-41 folyamán valóban megoldotta a problémát.

A Szovjetunió Tudományos Akadémiájának rendes tagja 1946-tól. Háromszoros Állami-díjas, háromszoros Lenin-díjas. 1954-ben a Szocialista Munka Hőse. 1962-ben  Nobel-díjas „a kondenzált állapotokra - különös tekintettel a folyékony héliumra - vonatkozó úttörő elméletéért”.

Pályáját 1962. január 7-én súlyos autóbaleset törte derékba. A klinikai halál állapotából visszahozták ugyan, de három hónapig feküdt kómában. Szellemi és fizikai képességei soha nem álltak teljesen helyre. Egy újabb súlyos operációt követően 1968. április 1-jén hunyt el Moszkvában.