A lengyel Rzeczpospolita c. lap Rafal A. Ziemkiewicz lengyel író véleményét közölte a lengyel-ukrán múltra árnyékot borító 1943-as volhíniai vérengzésekről.

   Ziemkiewicz alaptézise szerint nehéz elhinni, hogy a lengyeleket csak az igazság érdekli Katyn kapcsán, amikor ugyanebben az időben a lengyelek a politikai előnyök miatt elzárkóznak attól az igazságtól, ami a lengyel-ukrán kapcsolatokat terhelhetné.

  Ebben az évben ugyanis éppen 65 éve, hogy 1943 nyarán Volhíniában az ukrán nacionalisták véres terrorjának csúcspontja zajlott: a lengyelek, zsidók, csehek, „kollaboráns” ukránok lemészárlása. A nem ukrán lakosság szisztematikus megsemmisítése persze nem 1943-ban kezdődött, hanem 1942-ben, és a Vörös Hadsereg behatolásáig tartott. A volhíniai lengyelek közül legkevesebb 60 000 esett áldozatul az etnikai tisztogatásoknak, és ez csak szerény becslés. A gyilkosok egész családokat mészároltak le, házakat, templomokat romboltak le. A túlélők nem beszélhettek a történtekről.

  Ez az egyetlen lengyelellenes népirtás, amelyet a lengyelek mégis igyekeznek kitörölni az emlékezetükből. „Felháborodunk, amikor az oroszok nem akarják elismerni a katyni mészárlást népirtásként...felháborodunk, amikor a németek relativizálni akarják a második világháborúban a lengyelekkel szemben elkövetett bűnöket, és saját magukat is a második világháború aldozatainak akarják feltüntetni.” Ezzel szemben a volhíniai vérengzések kapcsán már jóval megengedőbb a lengyel álláspont, amely azt képviseli, hogy az itt elkövetett bűnök „szimmetrikusak” voltak, és egyik fél nyakába sem varrható a felelősség. És ebben az egyes lengyel kormányok között nincs különbség.

  „Ez a tézis ellentmond a tényeknek, és éppen olyan érthetetlen, mintha ma egy német politikus a következő szavakkal fordulna a zsidókhoz: népeink között történt egy s más, önök hátbatámadták hadseregünket a háború alatt, megloptak bennünket a gazdasági világválság idején, de aztán bosszút álltunk, lehet, hogy egy kicsit túlléptünk a határon, de itt az ideje elfelejteni a régi vitákat, nyújtsunk kezet egymásnak, többé ne emlegessük ezt. És mi lenne, ha ezzel együtt Berlin egyik utcáját egy SS főtisztről neveznék el, azzal, hogy bár ez egy ellentmondásos szervezet volt, de tagjai azért mégiscsak Németországért harcoltak.

  Éppen ilyen érvekkel jártak el a lvovi városi tanács tagjai, ahol többségben vannak a nacionalisták. Éppen most, a volhíniai vérengzések 65. évfordulóján nevezték át a Turgenyev utcát az UPA hőseinek utcájává.” Ez szégyen – írja Ziemkiewicz.

   Nincs semmiféle szimmetria az UPA és az Armia Krajowa tettei között. Volhíniában nem polgárháború vagy etnikai összecsapások zajlottak, hanem szisztematikus etnikai tisztogatás. Dmitrij Doncov, az ukrán OUN alapítója Hitler imádója volt, az általa írott munkákban nyíltan hívott fel Ukrajna etnikai megtisztításának szükségességére. Doncov szerint ráadásul nemcsak a kisebbségeket, de a „rossz ukránokat” is likvidálni kell a leendő Nagy Ukrajnából. Az OUN/UPA mintegy 10-15 ezer ukránt likvidált Volhíniában, azokat, akikkel szemben fölmerült a gyanú, hogy együttműködtek a szovjetekkel, vagy egyszerűen csak besorozták őket a Vörös Hadseregbe.

  Az OUN/UPA mészárlásai ráadásul brutalitásukban is kitűntek: arra is volt példa, hogy élő embereket lovakkal tapostattak szét. A visszaemlékezők szörnyű brutalitásról számolnak be, kivágott szemekről, kitépett nyelvekről,  koponyába ütött szögekről, terhes nők kivágott hasáról, felnégyelésről. Lengyel részről is előfordultak ugyan ukránok ellen elkövetett gyilkosságok, de nem ilyen mértékben és brutalitásban – állítja a szerző.

  Ma az UPA-t úgy igyekeznek bemutatni, mint dicső szervezetet, amely egyaránt harcolt a szovjetek és a németek ellen. Az ukránok számára a legsürgősebb annak az eldöntése, kit tekintenek hősöknek, azokat az ukránokat, akik tömeggyilkosságokat követtek el, vagy azokat, akik a gyilkosok áldozataivá váltak.

  Ziemkiewicz szerint szégyenletes Lengyelország álláspontja, amely szemet huny az UPA vérengzései fölött. A szerző szerint ez önbecsapás is: az UPA-hívő nacionalisták ugyanis csak azt érhetik el, hogy még távolabb lökik Ukrajnát a Nyugattól.

(Rafal A. Ziemkiewicz: Mysmy wszystko zapomnieli)